Nem kertel a tanács

Cuki arra számított, hogy behívják majd a tanácsterembe, és a tanácsnokok kikérdezik a látottakról, tapasztaltakról, aztán hagyják visszamenni a barátaihoz. Ám amint a Tanács színe elé járult, nyilvánvalóvá vált, hogy a tizenegy tag közül nem mindenki tartja őt a szörnyű pusztítást okozó, borzalmas események szenvedő alanyának, és valamiféle büntetést akarnak kiszabni rá.

Cuki egyik vádlója, egy Maku Niritta nevű, zsémbellői nő volt az első, aki elmondta véleményét, és egyáltalán nem finomkodott.

– Teljesen világos, hogy a csak általad ismert okok miatt jöttél bajt keverni az Abaratra

– kezdte a kék bőrű nő, akinek a hosszú, puha csontú koponyája sonkaként volt egyfajta lófarokba kötve –, anélkül, hogy bárki a Tanácsból idehívott volna. Ez rögtön sikerült is. Mindenféle jóváhagyás nélkül felszabadítottál egy ficakot egy bebörtönzött varázsló szolgálatából. Haragra gerjesztetted Mánia Muttert. Ezért már önmagában is komoly büntetést érdemelsz. De nem álltái meg itt. Hallottunk egy tanúvallomást, amely szerint hiún azt képzeled, hogy fontos szerepet játszol a szigeteink jövőjében.

– Nem szándékosan jöttem ide, ha éppen erre kíváncsi.

– Állítottál ilyet, vagy sem?

– Baleset volt az egész. Véletlenül vagyok itt.

– A kérdésre válaszolj!

– Ha megkockáztathatom, éppen azt próbálja, Niritta – vetette közbe az Ezegyszer küldötte. Egy meleg színű, tarka fényspirál volt, a közepén pipacspiros és arany, lebegő szirmokkal. – Adj neki esélyt, hogy szóhoz jusson.

– Te mindig is rajongtál az elveszett báránykákért, igaz, Kími?

– Nem vagyok elveszett – szúrta közbe Cuki. – Egészen jól eligazodom mindenfelé.

– Vajon miért? – formálta a szavakat egy másik, nyolcszemű, négyszirmú virág-arcú tanácstag szája, és ettől bele lehetett látni az élénkpiros torkába. – Nem csupán a szigeteket ismered, az Abaratarabáról is sokat tudsz.

– Sok történetet hallottam mindenfelé.

– Történeteket! Ugyan! – mondta a kalpagja szegélyén körben gyertyákat viselő Jóbiás Szim. Történetekből senki sem tanul meg bűvölni meg bájolni. Szerintem az, ami Mániával és Kremátorral történt, valamint az, hogy ismered az Abaratarabát, mind része valami gyanús ügyletnek.

– Elég legyen – szólalt meg Kími. – Nem azért hívtuk ide Okizorra, hogy arról faggassuk, honnan tud az Abaratarabáról.

Cuki körbenézett a tanácson, és nem talált két, akár csak hasonló ábrázatot sem. Az Orlandó Koronájának küldötte bíbor meg türkiz tollakból készített, ragyogó csörgősipkát viselt, és amikor feszült volt, a tollak büszkén meredeztek; a Nyárforgót képviselő Fatha Helio úgy remegett, mint egy forró léghullám, a Hajnal Hat delegáltjának felvirradó arca pedig vonásaiban hordozta egy új nap ígéretét.

– Hát igen, igaz. Tudok… ezt-azt – ismerte be Cuki.

– A világítótoronynál kezdődött, ahol tudtam, hogyan idézzem meg az Izabellát. Nem állítom, hogy nem tudtam, merthogy tényleg tudtam. De nem tudom, hogy honnan tudtam. Számít ez?

– Ha ez a Tanács úgy véli, hogy számít – morogta az efriti, kőarcú küldött –, akkor számít. És addig, amíg kielégítően meg nem válaszolod a kérdést, semmi más nem számít.

Cuki bólintott.

– Jól van – mondta. – Megteszek mindent. De bonyolult.

Ezzel a legjobb tudása szerint belekezdett ismereteinek elmesélésébe, egyenesen a kezdetektől, vagyis attól kezdve, hogy a születése előtt egy órával, az esőtől korbácsolt, kihalt sztrádán, a semmi közepén meglátogatta az anyját a három Fantomaja-nővér, Diamanda, Zséfi és Mespa. Azért keltek át az Abaratot az Ideáttól elválasztó, tiltott határon, mert rejtekhelyei kerestek Boa hercegnő lelkének. Ami a testéből maradt a gyilkosság után, az Ezegyszeren volt.

– Rátaláltak az anyámra – mondta Cuki ahogyan ott ült, és várta, hogy az apám visszaéljen a benzinnel a furgonhoz…

Elhallgatott, mert valami zúgott a fejében, egyre erősebben. Mintha ezernyi dühös méh dongana odabent. Nem bírt tisztán gondolkodni.

– Rátaláltak az anyámra… – futott neki újra, bár érezte, hogy motyog.

– Az anyádat most tegyük egy kicsit félre – szólalt meg Mulyapöröly képviselője, a két lábon járó cibókmacska, Cibók Dzsimóti, aki már ismerte Cukit. – Mit tudsz Boa hercegnő meggyilkolásáról?

– Boáról?

– Igen.

Hűha. Boa.

– Egész… egész sokat – felelte Cuki.

Amit eddig méhdongásnak hitt, mostanra világosan szótagok sokaságává vált, a szótagokból pedig szavak lettek, a szavakból pedig mondatok. Valaki beszélt a fejében.

Semmit ne mondj nekik, mondta neki a hang. Bürokraták, egytől egyig.

Ismerte ezt a hangot. Egész életében ezt hallgatta. Azt hitte, a sajátja. De csak azért, mert egész eddigi életében vele volt, még nem lett az övé. Magában kimondta a másik nevét.

Boa hercegnő.

Hát persze, felelte a másik. Miért, kit vártál?!

– Cibók Dzsimóti kérdezett tőled valamit – unszolta Niritta.

– A hercegnő haláláról… – emlékeztette Dzsimóti.

– Igen, tudom – felelte Cuki.

Semmit ne mondj nekik, ismételte Boa. Ne hagyd, hogy megfélemlítsenek. Ellened fordítják a szavaidat. Légy nagyon óvatos.

Cukit mélyen felkavarta Boa hangjának felbukkanása az elméjében, különösen, mert pont most került rá sor, de érezte, hogy a tanácsa helyes. A tanácsnokok nyíltan gyanakodva méregették.

– Hallottam én mindenféle pletykát – mondta nekik.

– De túl sokra nem emlékszem…

– Pedig okkal vagy itt, az Abaraton – jelentette ki Niritta.

– Tényleg? – kételkedett Cuki.

– Miért, nem tudod? Mondd csak el te magad. Szóval?

– Nem… tudnék rá magamtól okot találni, ha erre gondol – mondta neki Cuki. – Azt hiszem, talán csak azért kerültem ide, mert rosszkor voltam rossz helyen.

Ügyes, mondta Boa hercegnő. Ezzel összezavartad őket.

Alighanem így is volt. A tanácsasztalt körülülők meghök-kentnek, értetlennek látszottak. De ennyivel nem érték be.

– Váltsunk témát – törte meg a csendet Niritta.

– Mégis, mire? – kérdezte Fatha Helio.

– Mi a helyzet Kremátor Kristóffal? – kérdezte Niritta.

– Volt köztetek valami kapcsolat, nem igaz?

– Nos, megpróbált megöletni. Ha ez kapcsolatnak számít, akkor igaz.

– Nem, nem. A te ellenséged Mánia Mutter volt. Kremátorral valami más dolgod volt. Valid csak be.

– Mégis, mit? – kérdezte tőle Cuki.

Tudta, hogy most már muszáj lesz hazudnia. Igazság szerint tisztában volt vele, miért vonzódott hozzá Kremátor, de ezt nem állt szándékában megosztani a Tanáccsal. Még ő maga sem tudott eleget a dologról. Ezért aztán azt mondta, hogy számára is titokzatos ez az egész. Titokzatos, és kis híján az életébe került, emlékeztette rá a Tanácsot.

– Látom, azért valahogy csak megúsztad – jegyezte meg Niritta, és a hangjából csak úgy sütött az irónia.

– Mi lenne, ha elmondanád, miről van szó, ahelyett, hogy csak kerülgeted a témát, és semmit sem magyarázol meg?! – zaklatta Fatha Helio.

– Nincs mit mondanom – felelte Cuki.

– Tudtad, hogy nekünk az Abaraton törvényeink vannak a magadfajták ellen?

– És mit akarnak tenni? Kivégeznek? – kérdezte Cuki.

– Ugyan, ne nézzenek már ilyen döbbenten. Maguk sem éppen angyalok. Igen, alighanem jó okuk volt rá, hogy védekezzenek a magamfajták ellen. De egy „fajta” sem tökéletes. Még az abaratiak sem.

Boának igaza volt, gondolta Cuki. Ezek mind zsarnokok. Pont, mint az apja. No meg mindenki más is. És minél jobban zaklatták, annál jobban eltökélte, hogy nem magyaráz el nekik semmit.

– Akár hisznek nekem, akár nem, én többet nem tehetek. Vallathatnak, amíg csak akarnak, de csak ugyanazt fogom mondani. Nem tudok semmit!

Fatha Helio megvetően felhorkant.

– Ugyan, hadd menjen! – mondta. – Időpocsékolás az egész.

– De hatalommal bír, Fatha. Látták, ahogyan használta az erejét.

– Na és? Talán egy könyvből vette. Nem azzal az idióta Ordasmaróval volt egy darabig? Bármit tanult is, majd elfelejti. Az emberek nem sokáig bírják észben tartani a magasabb misztériumokat.

Hosszasan feszült a csend az asztal körül. Végül Cuki törte meg:

– Elmehetek?

– Nem – felelte a kőarcú efriti küldött. – Még nem végeztünk a kérdésekkel.

– Hadd menjen a lány, Zuprek – vélte Dzsimóti.

– Neabasnak még van kérdése – felelte az efriti.

– Akkor halljuk!

Neabas hangja olyan volt, mint amikor csiga csúszik egy penge élén. Úgy nézett ki, mint egy szivárványszínű ökörnyál.

– Mind tudjuk, hogy a lány számára nem közömbös az a szörnyeteg, de fel nem foghatjuk, hogy miért. Nyilvánvalóan sok mindent eltitkol előttünk. Ha rajtam múlik, idehívatjuk Magash Jeddiket…

– Egy kínvallatót? – kérdezte Dzsimóti.

– Nem. Ő csupán olyasvalaki, aki tudja, hogyan csalja elő az igazságot akkor, amikor azt szándékosan visszatartják, mint most. De nem bízom abban, hogy ez a Tanács képes ilyen döntésre. Ehhez mindnyájan puhányok vagytok. A prémet választjátok a kő helyett, és a végén mindannyian megjárjuk.

– Nem kérdést akartál feltenni a lánynak?! – kérdezte fáradtan Jóbiás Szim. – Leégett az összes gyertyám, és tartalékot nem hoztam.

– Igen, Szim. Van kérdésem – felelte Zuprek.

– Akkor, az égre kérlek, tedd már fel.

Zuprek Cukira szegezte szilánk-szemeit.

– Tudni akarom, mikor voltál utoljára Kremátor Kristóf társaságában – mondta.

Ne mondj semmit, figyelmeztette Boa.

Ugyan, miért ne? – gondolta Cuki, és nem várta meg Boa válaszát, hanem azt felelte Zupreknek:

– A szüleim hálószobájában találtam rá.

– Ott, az Ideáton?

– Igen, persze. Az anyám és az apám nem járt az Abaraten. Senki sem volt még itt a családomból.

– Ez azért egy kissé megnyugtató – mondta erre Zuprek. – így legalább nem kell tartanunk a Haplatánok tömeges támadásától.

Fanyar humorán többen jót kuncogtak az asztal körül.

– Maku Niritta, Paszravasz, meg még egy-két másik. De Neabas még nem fejezte be a faggatását. És most halálosan komoly volt:

– Milyen állapotban volt Kremátor? – tudakolta.

– Nagyon súlyosan megsebesült. Azt hittem, meg fog halni.

– De nem halt meg?

– Ott, az ágyon nem.

– Úgy érted, valahol a közelben lett vége?

– Csak azt tudom, amit láttam.

– És mit láttál?

– Hát… berobbant az ablak, és bezúdult az a rengeteg víz. Magával ragadta. Akkor láttam utoljára. Eltűnt a sötét habokban, és ennyi.

– Na, most már tudsz mindent, Neabas? – kérdezte Dzsimóti.

– Majdnem – jött a válasz. – Mondd csak el nekünk, mindenféle hazugság és féligazság nélkül, hogy szerinted valójában miért érdekelted Kremátort?

– Mondtam már: nem tudom.

– Igaza van a lánynak, most már ugyanazokat a köröket járjuk – mondta a többi tanácstagnak Dzsimóti. – Szerintem legyen elég.

– Kénytelen vagyok egyetérteni – erősítette meg Paszravasz is. – Bár Neabashoz hasonlóan én is vágyom a régi szép időkre, amikor egy kicsit összezártuk volna Magash Jeddikkel. Nekem ugyan nem okoz gondot a Magash-félék alkalmazása, ha a helyzet indokolja.

– Most nem indokolja – vélte Dzsimóti.

– Éppen ellenkezőleg, Dzsimóti – cáfolta meg Neabas.

– Előttünk még az Utolsó Nagy Háború…

– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Dzsimóti.

– Jobb, ha elhiszed. Én tudom, mit hoz a jövő. Zordak a kilátások. Az Izabella Tazmagortól Babilóniumig vérvörös lesz. Nem túlzók.

– És mindez a lány miatt? – szólt közbe Fatha Helio.

– Erre célzol?

– Mindez? – kérdezett vissza Neabas. – Dehogy. Nem minden. Tízezer oka is van, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenné váljon a háború. Az pedig, hogy ez lesz-e az utolsó, nos… hogy úgy mondjam… az csak találgatás. Minden esetre katasztrofális konfliktus lesz, mert rengeteg körülötte a megválaszolatlan kérdés, és ezek között sok az olyan, aminek valami köze van ehhez a lányhoz; de még az is lehet, hogy az összesnek van hozzá köze. A jelenléte csavarta fel a lángot a serpenyő alatt, most pedig gyorsan felforrnak a dolgok. Felforrnak, és kifutnak.

Erre mit mondjak? – kérdezte magában Boát Cuki.

Ne sokat, felelte Boa. Támadjon csak ő, ha így akarja játszani. Csak tégy úgy, mintha menő, kifinomult lány lennél, és nem valami senkiházi kis csaj.

Vagyis viselkedjek hercegnőhöz méltón? – kérdezte Cuki, és a gondolatait akaratlanul is áthatotta a tömény felháborodás.

Magad mondtad… – felelte a hercegnő.

Mit mondtam magam?!

Igen, alighanem jobban tennéd, ha engem utánoznál. Állandóan erre gondolsz – válaszolta Cuki.

Most ne ezen vitatkozzunk. Mindketten ugyanazt akarjuk.

Mit is?

Elkerülni az együttlétet Magash Jeddikkel egy zárt szobában.

– Ha tehát bárkinek is van rálátása Kremátor természetére, az a vendégünk. Nem igaz, Cuki? Hívhatlak Cukinak? Ugye tudod, hogy mi nem vagyunk az ellenségeid?

– Fura, de nekem nem ez a benyomásom – felelte Cuki.

– Ugyan már. Elég az ostoba játékokból. Mind azt hiszitek, hogy szövetkeztem vele, ugye?

– Mire is? – kérdezte Fatha Helio.

– Honnan tudjam? – kérdezett vissza Cuki. – Nem tettem én semmi ilyet.

– Nem vagyunk bolondok, te lány – szállt be a beszélgetésbe újfent Zuprek, immár nyíltan ellenséges hangon.

– Ráadásul informátoroknak sem vagyunk híján. Senki nem tölthet együtt időt Kremátorral anélkül, hogy felhívná magára a figyelmet.

– Azt akarja mondani, hogy kémkedtek utánunk?!

Zuprek kőarcán egy mosoly kísértete suhant át.

– Most lett érdekes a dolog – mondta halkan. – Bűntudatot szimatolok.

– Tévedés – vágott vissza Cuki. – Amit érez, az a felháborodás. Nem volt hozzá joguk, hogy megfigyelés alatt tartsanak engem. Minket. Maguk az Abarat Nagytanácsa, és a saját polgáraik után kémkednek?!

– Te nem vagy a polgárunk. Egy senki vagy.

– Ezt nagyon rosszul mondtad, Zuprek.

– De hát direkt gúnyol minket! Egyikőtök sem látja?! A halálunkat akarja, azért gúnyolódik.

Hosszas csönd következett. Végül valaki azt mondta:

– Végeztünk a meghallgatással. Lépjünk tovább.

– Egyetértek – csatlakozott hozzá Dzsimóti.

– Semmit nem árult el nekünk, te ostoba macska! – kiáltotta Helio.

Dzsimóti egyetlen puha mozdulattal pattant fel a székéről a két hátsó mancsára.

– Tudod, hogy az én népem közelebb áll az állatokhoz, mint közületek többen is – mondta. – Jó lenne ezt észben tartani. Nagyon sok félelmet érzek most ebben a teremben… nagyon sokat.

– Dzsimóti… Dzsimóti! – lépett Cuki a macskakirály elé.

– Semmi sem történt. Minden rendben van. Annyi az egész, hogy sokan vannak itt, akik nem tisztelik a mások másságát.

Úgy tűnt, Dzsimóti egyenesen keresztülnéz Cukin, mint aki se lát, se hall. A karmait az asztalba mélyesztette, behasította a csiszolt falapot.

– Dzsimóti…

– Én nagyon nagyra becsülöm a látogatónkat. Beismerem, hogy ez befolyásolja a róla alkotott véleményem, de ha őszintén azt hinném, hogy, ahogyan Zuprek fogalmazott, „a halálunkat akarja”, akkor nincs az az elfogultság az Abaraton, ami miatt én könyörületes lennék.

– Akkor azt hiszem, ideje bizonyítanod az igazad, Zuprek – jelentette ki Niritta.

– Felejtsétek el a bizonyítást – vágott közbe Neabas. – Ez nem a bizonyításról szól. Nekünk, az Abarat jövőjében bízóknak tettekkel kell megvédenünk a közös jövőt. Néha kritizálják a döntéseinket, de…

– A táborokra gondolsz? – szakította félbe Niritta.

– Nem értek egyet azzal, hogy a lány előtt vitassuk meg a táborok ügyét – szólt bele Zuprek is. – Semmi köze hozzá.

– Ugyan, mit számít? – kérdezte Fatha Helio. – Úgyis sokan tudnak már róluk.

– Ideje megbeszélnünk a dolgot – szögezte le Dzsimóti. – Kamexó is épít egyet Mulyapörölyön, de senki sem kérdezősködik róla. Senkit sem érdekel, amíg a Kölyök azt mondj a, hogy minden úgy van jól, ahogy.

– Te nem értesz egyet a táborokkal, Dzsimóti? – kérdezte Niritta.

– Egyáltalán nem.

– Mégis, miért? – kérdezte Jóbiás. – A te vérvonalad teljesen tiszta. Nézz csak a tükörbe. Fajtiszta abarati vagy.

– Na és?

– Teljes biztonságban lennél. Ahogyan mi mindnyájan.

Cuki érezte, hogy fontos témába botlott, de az egyre jobban görcsbe ránduló gyomra ellenére igyekezett közömbös hangot megütni.

– Táborok? Miféle táborok?

– Nem tartozik rád – csattant fel Niritta. – Hallanod sem lenne szabad ezekről a dolgokról.

– Úgy mondod, mintha szégyellnetek kellene a dolgot – vélte Cuki.

– Ne képzelj bele olyasmit a szavaimba, ami nincs bennük.

– Rendben. Szóval nem szégyell semmit.

– Egyáltalán nem. Csak a kötelességemet teljesítem.

– Örülök, hogy büszke vagy rá – vetette közbe Dzsimóti mert egy napon magyarázatot kell majd adnunk minden döntésünkre. Erre a vallatásra, a táborokra. Mindenre – bámult le a mancsaira. – Ha ez rosszul sül el, nyakak kellenek majd a hurkokba. És a mi nyakaink lesznek azok. A mieink illenek majd oda. Mind tudtuk, mit teszünk, amikor elkezdtük ezt az egészet.

– Félted a nyakadat, mi, Dzsimóti? – gúnyolódott Zuprek.

– Nem – felelte Dzsimóti. – A lelkemet féltem, Zuprek. Attól félek, elveszítem, mert nem vele foglalkoztam, hanem a tisztavérű-táborokkal.

Zuprek a követ horzsoló kő hangján mordult fel, és ökölbe szorított kézzel elkezdett felemelkedni az asztaltól.

– Ne, Zuprek – szólt rá Maku Niritta. – Az ülés véget ért. Vetett egy pillantást a szeme sarkából Cukira.

– Menj, gyermek. Elbocsájtunk!

– Még nem végeztem vele! – bömbölte Zuprek.

– De a bizottság igen! – jelentette ki Maku. Ezúttal meg is lökte Cukit, az ajtó felé. –

Eredj már!

Az ajtó már nyitva állt. Cuki még hálásan visszanézett Dzsimótira, aztán kilépett az ajtón. A háta mögött a terem falai Zuprek ordítását visszhangzották:

– A halálunkat akarja!